Bizonyára sokakat megbotránkoztatok azzal a kijelentésemmel, hogy az öncélú művészet nem művészet.

Az izmusok keletkezését igazán nem tudnám behatárolni, mellesleg nem is akarom, mert valójában a kutyát se érdekli, de közöttük akad néhány amelyiket nem tekintek másnak, mint az alkotók lelki maszturbációjának. Főleg a 20. század kissé torz „művészi”? irányzataira gondolok, melyeknek egyenként olyan szépen meggyúrt, körvonalazott maszlagban szokták elmagyarázni a miértjét, hogy senki emberfia nem mer visszakérdezni, nehogy az átlagnál is butábbnak gondolják. 
A fauvizmust se kedvelem, de a dadaizmust, kubizmust már komoly távolságtartással kezelem. Értem én, hogy illik elalélni Picasso-tól, de a legtöbb képe előtt állva azt érzem, hogy Pablónak csak maga az alkotás pillanata volt a cél, s nem a végeredmény. Mintha engem már az első pillanatban kizárt volna „játékából”. Szerencsére egy másik izmus, a sznobizmus nagy barátja ezen irányzatoknak, s Pablo minden bizonnyal nagyokat nevetett a szerencsétleneken.
Aztán jött a konstruktivizmus, szürrealizmus, szuprematizmus, melyben Kazimir Malevics „megalkotta” a fekete négyzet fehér alapon című izét és a többi satöbbizmus, meg az avantgárd. Az utóbbival szinte egy időben született meg John Cage (1912), nevezzük zeneszerzőnek, bár inkább afféle performance „művésznek” mondanám, de nem mondom. A jó eszű fiúcska kiválóan végzett az iskoláival, végül a rázúduló sok izmus először a festészet majd végül a zene felé irányította. Csak egy nevet írok: Schönberg. Na, az Ő tanítványa lett. Hm... hát... szóval tényleg zakkantanak kell lenni ahhoz, hogy valaki igazán és mélyen Schönberg rajongó legyen.

Van egy ideám. Ez a John gyerek az volt. Talán még szerette is idős mesterét, afféle papapótlék, vagy szellemapu lehetett neki. Szóval nagy irányváltás volt, annyi bizonyos. Aztán zongorakísérő lett egy balett iskolában. Itt ismerkedett meg későbbi élettársával Merce Cunningham táncos, koreográfus fiatalemberrel. Az ifjú zenész, a sok-sok többi ifjú zenész között tolongott és igyekezett karriert csinálni. Annyira nem volt tehetséges, hogy az elegendő lett volna, ezért kitalált mindenféle körítést, ami elvitte a műsort. Jaj, bocsi ám, ha néhány zene és satöbbisznobot sértenek szavaim, de mint mondtam, az öncélúság számomra érték alatti.Szóval, ez a John gyerek különféle tárgyakat dugozgatott a zongora húrjai közé, meg mindenfélén dobolt. Ám a végén a zen és más hatására eljut a zen-e nélküliséghez, mert megszületik, kipattan fejecskéjéből a 4 perc 33 másodperc című alkotás. Alcíme: a csend zenéje. Itt belehallgathat az érdeklődő.

Amikor 1952-ben bemutatták a szerző és zenekara tolmácsolásában, ott ült a nézők sorában Igor Sztravinszkij is (nálam zenei határeset), aki a koncert után így gratulált a szerzőnek:„Remek volt! Alig várom, hogy hasonló művet alkosson!”


Később, ahogy a második világégés utáni időszak hurráoptimizmusa (má megen egy izmus) lecsengett és beköszöntött a lassú, nyugati nihilizmus (ennyi izmus, anyám...), ennek hatásai elérték főhősünket is. Hangszerként felhasznált mindent, ami csak eszébe jutott, szerintem csak a meghökkentés kedvéért, mert a végeredmények alapvetően hallgathatatlan üzemzajok. Szerializmus (és ismét egy izmus) ennek az izének, műfajnak vagy minek a neve. Szóval akkor már inkább egy kis techno, mert még abban is több dallam van.

A 70-es évekre John Cage zeneileg eljut a teljes zagyvaságba vagyis kakofóniába. Ezt a sznoboknak úgy interpretálnám: mikor a belső és külső hangjaink eggyé olvadva kioltják egymás kozmikus frekvenciáit, találkozunk a végtelen univerzummal és a csend hangjaiban egyesülünk vele, ekkor megvilágosodunk és megértjük a teljességet.

Vagyis: a nagy büdös semmiből indulva eljutunk a nihilbe. Szerintem, mielőtt Cage 1992 augusztusában örökre lehunyta szemecskéjét, meg volt győződve arról, hogy a világ, személyében egy óriást veszít el. Ezt hiszik azok is, akik fennen hirdetik, hogy nem számít a közönség, mert csak az az igazi, a valódi, az értékes művészet, melyben az alkotó az, aki átéli a szellemi és lelki katarzist, aki a mű születésének pillanatában megtalálja önmagát. Na most én ezeknek a „művészeknek” és pártolóiknak csak annyit mondok: ha azt a trágyát, amit csinálnak, nem szponzorálnák milliókkal állami és egyéb szinten, nem propagálná a többi agyhalott, akkor hamar éhen halnának. Csak ebben az országban milliárdokat lehetne megspórolni azzal, hogy a teljesen értelmetlen, önmegvalósító projektekből visszavonnák a pénzt. Aztán lehetne izmusozni, meg hőbörögni, de a tények makacs dolgok, melyeknek belátásához már kell némi hasznos szürkeállomány is. Na abból van itt a legkevesebb.Na mindegy, inkább hallgatok Gramatikot vagy valami régi jó dzsesszt, s ezt ajánlom másoknak is. Hátha izmus, vagyis izmosabb lesz tőle az agy...