Az 1929- es esztendő nyara igen emlékezetes maradt. Négy ország összehangolt munkája, a kölcsönös tisztelet hatotta át az eseménysorozatot. Mindezt egyetlen ember nevéhez köthetjük, akit mi magyarok tiszteletből Bem apónak hívunk. Különösen furcsa ez, főleg ha az évszámra tekintünk. A népek egymás elleni uszításának finom kezdete, az új háborúra való készülődés időszaka ez. De mégis, mintha a béke és a nemzetek, népek közötti kapocs erősebb lenne... Csupán látszat volt? Egy rövid pillanatra megingott Mars birodalma?

 

Bem József altábornagy  végigharcolta Európát. Bár csúnya dolog ezt kimondani, de  Józef Zachariasz Bem zsoldos volt, aki ott vetette be harci tudományát, ahol megfizették érte. Ám utolsó szavaival feloldozást nyert, leleplezte saját titkát: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel…”
Tehát ezért volt minden, a lengyel, a saját szívének népe szabadságáért. De mondhatjuk egy kicsit magunkénak is, még akkor is, ha a hadászati taktika azt kívánta tőle, tagadja meg vallását, s muszlinként idegen istent, hazát szolgáljon.Felismerték ezt a lengyelek is, ezért óhajtották, hogy szeretett katonájuk lengyel földben nyugodjon. S micsoda arcátlan ostobaság a lengyel katolikus egyháztól, hogy mindezt igyekezett megakadályozni. Szerencsére sikertelenül, hiszen a lengyel hazafias kormány kérésére 1929 késő tavaszán felnyitották Aleppóban a sírt, s Bem József földi maradványaival elindult a vonat Lengyelország felé, ahol végül a hős szülővárosa Tarnów fogadta be. Hat monumentális oszlop tartja a szarkofágot, ég és föld között egy mesterséges tavacska közepén.

Csodálatos utolsó útja volt ez e nemes férfiúnak, mert bármerre is haladt a vonat, bármely állomáson is időzött, ott tisztelgő tömeg fogadta. Egész utazása során sehol nem fordult elő rendbontás, mindenki tudta, mindenki átérezte ennek az utazásnak meghitt fontosságát.A Bem apó koporsóját szállító vonat 1929. június 27-én érkezett Budapestre. Az állomástól a Nemzeti Múzeum előtt felállított ravatalozó helyig végig díszőrség kísérte, s amerre elhaladt, tisztelgő embersorfal kanyargott. Megindító, tiszteletteljes órák lehettek ezek.Sajnos magyar archívumból sem írásos sem képi emléket nem találtam, de szerencsére lengyel testvéreink megőriztek néhány fotográfiát az eseményről.

Bem József

Azt hiszem, az igazi hősök magukról sosem tudják, hogy azok. Gyakran egészen más végső cél lebeg szemük előtt, s míg e vágyálomnak erednek utána, másokkal, másoknak jót tesznek. Így akár devalválhatnánk is a hős fogalmát, pedig éppen ezzel emeljük őket a többiek fölé.


Bem József porhüvelyének utazása elindított egy szoborállítási gondolatot, mely szerencsére a szokásos magyar bürokrácia labirintusában mégis megtalálta a helyes utat. Még abban az esztendőben megkezdődött az adománygyűjtés, s 1931-ben Istók János szobrászművész belefogott a tábornok hatalmas bronzszobrának megalkotásába. Az emlékmű talapzatát Müller Tibor tervezte, s az egész együttest a magyar nemzet fontos szimbólumának szánták. Ez a gondolat később igazolta önmagát.

 

A Bem szobor leleplezésére 1934-ben, fényes katonai pompa közepette került sor. Szerencsére a filmhíradó megőrizte az esemény beszámolóját.

S ugyan ez az egész mit is bizonyít? Semmit. Csupán emléket állít annak a ténynek, hogy e nép zivataros századaiban léteztek még olyan igazi hősök, akik nem monitoraik előtt rázták öklüket, akik nem kocsmák sötét sarkában vizionálták saját nagyságukat, hanem minden hangzatos piff-puff nélkül megtették azt, amit megkövetelt Tőlük a haza.