A csupán mások elkápráztatására kitalált, valósnak beállított találmányok és csodák száma megbecsülhetetlen. De néhányuk kiemelkedik a sokból, ezekre fókuszálok most.

Az egyik efféle csalás 1725-ből származik. Johann Beringer német tudós talált néhány hihetetlen fosszíliát, amelyekről komoly, tudományos elemzéssel könyvet is írt. Aztán kiderült, hogy a tudós egy gonosz tréfa áldozata, mert az „ősrégi” leleteket kollégái és diákjai készíttették.

Különleges eset a cardiffi óriás is, melyből akár regényt is lehetne írni. Valójában egy George Hull nevű fickó találta ki 1869-ben, hogy gipszből elkészítteti a Mózes által leírt, a Bibliában szereplő óriások egyikét. Titokban egy ügyes szobrász ki is faragta a három méter magas alakot, amit aztán egy William C. "Stub" Newell nevű ipse „talált meg” egy farmon, miközben kutat szeretett volna ásni. Az óriás nagy szenzáció lett, még P. T. Barnum is igyekezett megszerezni. Sokáig a gyermekre vágyó hölgyek az óriás izé... ülepére ültek, hátha! Aztán az óriási pasiról kiderült, hogy csak egy szobor, mely -a Barnumnak készített másolatával együtt- ma is látható.

Na persze a 20. században is akadt efféle eset. 1987-ben készítette el az Olajfaló című ál-dokumentum vizsgafilmjét Jan Svěrák, a ma már Oscar-díjas Cseh filmrendező. A premier nemzetközi sikert aratott, s a filmben bemutatott állat tudományos elemzésére is sor került. Aztán két héttel a vetítés után elárulták, hogy egy huncut csalás az egész, hiszen a Pacurofagus oxitoxicus nevű jószág nem létezik, s a húsz perces film a mérhetetlen környezetszennyezésre kíván rámutatni.


Egy másik átverős filmet 1957-ben a BBC mutatta be. A „tudományos” kisfilm a spagettifáról készült, s tulajdonképpen a szórakoztatás volt a célja.


De nekem valamiért mégis csak a 18. századi Johann Heinrich Cohausen német orvos és szatirikus író története a legviccesebb. A sok tudományos és orvosi értekezése mellett megírta Hermippus Redivivus című könyvecskéjét, melyben 131 oldalon keresztül ecseteli, hogy mit is kell tennie egy öreg, avagy öregedő embernek ahhoz, hogy az örök fiatalságot megtalálja. Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a legjobb és legbiztosabb módszer az, ha szűzleányok összegyűjtött leheletét szívja be. Ekkor bizonyosra veheti, hogy megleli az örök ifjúság titkát. Ám az utolsó oldalon a szerző felfedi magát, s elárulja: végig csak viccelt.

 

Cohausen