Ahogy én láttam...

Horváth Károly, Csőr vagy ahogyan a közönség ismeri: Charlie, 70 éves. Szinte el sem hinni a vitathatatlanul kiváló muzsikusról, remek előadóról. Annak a nagy zenészgenerációnak a tagja, melynek nagyobbik része sajnos már a túlvilágon húzza a talpalávalót. De szerencsére Ő még köztünk van, s barátaival mesél nekünk azokról a legendás időkről, amikor a rockzene még többet jelentett annál, mint egy egyszerű életforma, vagy felszínes pózt jelképező szimbólum. A magyar rockzene hőskorában ugyanis nem volt elegendő néhány gombot és pöcköt bekapcsolni, hogy belerobbanjon a hallgatóság fülébe a mai divatos elektromos katatónia.

Charlie 70 éves, s ezen alkalomból koncertsorozatot ad, melynek második helyszíne Győrben volt. Ahogy ott álltam a kezdés előtt háromnegyed órával az aréna közepén és az üres széksorokra néztem, kissé elszomorodtam. De alig telt el fél óra és az aréna megtelt, de meg ám! Ahogy láttam, az átlagéletkor inkább az ötvenet súrolta, de szerencsére egészen fiatal arcok is felvillantak a tömegben. Lám, még igen sokakat érdekel az igazi rock-blues Zene!


Kedvesen egyszerű és szentimentális nyitánnyal kezdődött a koncert, méltó egy afféle születésnapi bulihoz. Charlie egy piros zakóban köszöntötte közönségét, szerencsére a kissé idétlen és vállban elszabott ruhadarabtól hamar megvált. Sorban jöttek azok a legendás dalok, melyeket magam is, s úgy láttam a közönség is már rég a szívébe zárt, szinte mindegyiket együtt énekelve a fiatalosan ugráló és időnként pajkosan kikacsintó énekessel. Csoda volt, na! A látvány talán primitíven egyszerűre sikeredett, de azt gondolom, ennyi kellett, s nem több. Itt a zene volt a lényeg. Aki látványt akar, nézzen „sztárvársz" filmeket, vagy a többi látványszemetet a moziban.


Charlie két vendéget is hívott a bulira, akiket méltón nevezhet barátainak. Egyikük ugyanakkora legenda, mint Ő, s találkozásukból fantasztikus sikereket könyvelhettek el. Tátrai Tibor - Tibusz, aki zseniálisan maradt úgy a háttérben, hogy közben ott állhatott az ünnepelt mellett. Hiszen nem feledhető az a tény, hogy az igazi szerző-előadó páros csak úgy működik együtt, ha a szívük is szinte egyszerre dobban. Na, itt az volt. Közben azon gondolkodtam, milyen szerencsés vagyok, hogy ezt most itt még élőben láthatom, ahogy Tátrai gitározik, Charlie pedig azokra a dallamokra énekel, mögöttük pedig a Charlie Band kiváló zenészei játszanak.


Másik vendég Tóth Vera volt, akit elsőre alig lehetett felismerni. Lefogyott, s ez láthatólag közérzetére is jó hatással van. Mivel az égiek nem engedték el Cserháti Zsuzsát, így Vera igyekezett helyettesíteni. Charlieval felidézték azokat a duetteket, melyek már a maguk idejében is nagy sikert arattak, s a közönség elismerése most, ezekben a verziókban sem maradt el. Bár nekem voltak negatív érzeteim, de erről majd később.


Nagyjából a buli zenitjén megtörtént a zenekar bemutatása is, nem mintha nem ismerte volna Őket mindenki. A szervezés részéről pedig erősen bénáskodva egy hatalmas torta is előkerült. Afféle skorpióként, nehezen tudta érzelmeit kimutatni, de Charlie láthatóan örült ennek a kedvességnek. Aztán jött egy sorsolás is. Hát... egy nagy, láthatóan nehéz üvegakváriumból húzta ki az ünnepelt a jegyek QR kódját is tartalmazó letépett részét. Kb. lehettünk az arénában három-négyezren, ám az üvegedényben alig volt néhány száz cetlicske. Ahogy körbenéztem, a körülöttem állóknak sem tépték le a jegyükről azt a részt, amit elvileg kisorsoltak volna. Érdekes, ugye? Ráadásul az online vásárolt és kinyomtatott jegyek kérdése is vitatható, vagyis azok sem vettek részt a sorsoláson. A jegy azonosítása is fura volt, egy telefonról felolvasott szám. Hát...ja. Bár a láthatólag kissé bizonytalan közjegyző mindezek ellenére rendben találta a sorsolást.


No ezzel át is léptünk a kritikai rovatba. Bár szorosan nem a zenéhez kapcsolódik, de a koncert élvezetét kissé befolyásolta a ruhatár hiánya. De ez nyilván már kiesett a szervezők problémamegoldó látókörén. Végül is ölben, derékra kötve, kézben vagy egy zacskóba gyűrve a földön elfért.Az össz-látványról már írtam, nekem nem volt vele bajom, viszont a világosítók időnként késtek, ami miatt az ünnepelt megszólalásai gyakran sötétben kezdődtek.A hangosítás sem volt a toppon. Időnként maguk a muzsikusok is ki-kipillantottak, amikor néha dobozszerűvé vált egy egy dallam. Szegény László Attila, földim, aki végigzenélte a legnagyobbakkal az életét - állandóan a gitárját hangolta, pedig nem ott volt a baj. Szóval... kellemetlen dolog ilyet mondani, de bizony néha disszonáns dallamok keveredtek a többi közé. Ebből -nyilván- a többség csak vajmi keveset érzékelt, de azt azért láthatta, amint a zenészek gyakran értetlenül egymásra néznek. Egy-egy szám után maga Charlie is hátrafordult, s bár arcát nem láthattuk, de az a fránya testbeszéd nekem sokat elárult. A problémák okát nehéz lenne megfejteni, avagy kifejteni anélkül, hogy ne sértődés lenne a vége, de annyi bizonyos, ez a koncert mindenki számára hagyott átgondolni valókat.  
Összességében elmondható, hogy jó buli volt, mert az elhangzott dalok mindegyike slágerré lett az idők folyamán. Charlie pedig zseniálisan hozta azt, amit a közönsége várt. Technikai tudása pedig ügyesen átvezette a nehézségeken, s képes volt a koncert pergő alapritmikáját és különleges, kissé szomorkás, szentimentális hangulatát összehangolni.

 

CHARLIE 70 - AZNAP