Mikor meghallom, hogy „a világ legdrágább eze meg amaza", akkor rögtön eszembe jut az az örök tézis, melyben a túlzott lehetőségek szinte mindig torz kiválasztást eredményeznek. Vagyis úgy látom, a rongyrázós sznobéria -az esetek többségében- a gagyit vagy a közepesen silányat emeli piedesztálra. (Mi magyarok külön élenjárói vagyunk ennek.) Számtalan külföldi és hazai példa van rá, s ha időm engedi, egy remek sorozatot készítek majd belőle.

E sorozatnak első -s remélhetőleg nem utolsó- darabja „A világ leghíresebb fotográfiái” címet viseli. Előre bocsátom, nem vagyok fotós. Még amatőr szinten sem. Ma már egy „búcsúban lőhető” mobillal is lehet díjnyertes fotót készíteni, de bennem még ehhez sincs elegendő spiritusz. Maradok a saját művészeti ágamnál. „A világ leghíresebb fotói” összeállítást a Time magazin hozta le néhány éve, melyet állítólag profi fotósok és történészek válogattak össze. Ezzel az albummal nekem alapvetően csak az bajom, hogy nagyon amerikaias, tehát hamis. Néhány képpel még egyetértek, hiszen az emberiség 2016-ig megtett útjának egy-egy jelesebb, avagy figyelemre méltó, drámai pillanatát örökíti meg. Ám a képek többsége nekem értelmezhetetlen, mert a százas listába kerülésük -szerintem- nem a fotón, hanem a fotóson, annak társadalmi, vagy a sznobéria által kitermelt „művészkör” tagsági besorolásától függött. Jó, avagy inkább rossz példa erre a pisiben fotózott kereszt, vagy a legdrágább fotómontázsa a világnak, ahol a fotográfus hölgy öltözött be ennek és amannak. Felháborít jelenléte a Benetton reklámként használt haldokló AIDS beteg fotója. Felfoghatatlan...

A világ leghíresebb fotói

Ha a teljes listát veszem alapul, akkor érzem csak igazán az erőteljes amerikai áthallást, hiszen sok kép szól az USA-ról, vagy azon eseményekről, melyekben bokáig vagy nyakig benne voltak. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen amerikai emberek egy amerikai újságban leközöltek egy amerikaiak által összeválogatott gyűjteményt. Csak a ráaggatott elnevezés zavar, melyben azt akarják a legtöbb olvasóval elhitetni, hogy ez a száz kép minden idők leghatásosabb, legmeghatározóbb fotográfiái. Pedig tucatjával tudnék sorolni olyan képeket, amelyek sokkal inkább érdemesek lennének arra, hogy bekerüljenek egy efféle csoportba. Talán egyszer elkészítem a saját százas galériámat is.

Maradjunk a fotóknál. A másik válogatás is a bögyömben van, ahogy azt mondani szokás. „A világ legdrágább fotói” elnevezésű csoportot az aukciós házak „hozták létre”, de fenntartom azon véleményemet, melyet a másik összeállításnál már megfogalmaztam, hogy a képek belépőjegyeit a rongyrázós sznobéria állította ki. Kialakult egy a pénztől és az azon vásárolt hatalomtól torzult társadalmi réteg, melyhez igyekszik a „művészvilág” alja dörgölődni, kiszolgálni egy aberrált igényt. Épp ettől alacsonyodik le értéktelen gagyivá, vagy jobb esetben középszerűvé a művészet. Ám az újabb generációk már ezt tekintik etalonnak, s innentől kezdve rögzül a nagy semmi. Aki ettől jobb irányba mutatóan eltérőt csinál, azt igyekeznek eltaposni.

A világ legdrágább fotói

Mindezek eredményeként létrejött egy olyan galéria, melyben szerintem művészi elismerésre méltatlan emberek által készített, „fotósoppolt” képek vannak, melyeket a különböző aukciósházak pofátlanul és érthetetlenül magas áron értékesítettek. Azt értem, hogy az üzlet nyugaton is üzlet, méghozzá nagyon. Ott a legnagyobb kupac kakit is eladják, ha szépen becsomagolják. De a -tulajdonképpen- semmitmondó képeket nézve, felmerül bennem a kérdés: miért pont ezek? Aztán a már leírt gondolatokkal meg is magyarázom, hogy a sznobság és a valódi művészi ízlés csak nagyon ritkán találkozik.

Nézem Cindy Sherman fotóit.
Magánéletéről keveset tudni, de amennyit megírtak, s amennyit önmaga elárult egy 2016-os New York Times interjúban Őt én egy a felső-középosztályból érkezett, jó kapcsolatok révén ügyesen helyezkedő, unatkozó, sznob feminista életművészként látom. Szerintem -a most éppen az indokolatlan lejáratását elszenvedő Woody Allen-, Sherman kisasszonyt figurázta ki egyik filmjében. Szóval nézem a képeit. Különböző ruhákban, parókákban, sminkekkel - de mindegyiken Ő szerepel, jellegtelen arckifejezéssel. Andy Warhol baráti köréhez tartozott, karrierje szinte együtt indult a popkultúrával. S ez elég? Persze. A jelentősebb fotóművészeket felsoroló gyűjteményekben nem szerepel a neve, így valójában érthetetlenül érthető, miért éppen Ő az egyik legjobban fizetett fotós.

Vagy itt van Richard Prince, akit magát festő- és fotóművésznek titulálja. Az Ő „munkássága” tökéletes bizonyíték számomra arra, hogy a tehetség semmi a megfelelő társadalmi és kapcsolati rendszer meglétéhez képest. Ez a fickó többször lopott képekkel állt elő, másoktól másolt munkáival. A meglopottak -természetesen- beperelték, de Prince úr -kapcsolatai révén- megúszta. A listában két „lopott” képe is szerepel, mindegyiken cowboyok láthatók. Semmi különös. Igazából nem is törekedett arra, hogy például Sam Abell híres Marlboro reklámfotóját átalakítsa - egy az egyben lemásolta és sajátjaként értékesítette. Miért tehette ezt meg? Na, mégis miért? Költői a kérdés.

De lehetne még a többinél is szépen sorolni, de már ötezer karakternél járok, s ez a mai olvasónak fárasztó mennyiség.

S akkor még ki sem tértem a hazai állapotokra, pedig lenne itt is sorolni való - a néhány esztendő alatt kitermelődött gazdag sznobok száma itthon is jelentős, akiknek tájékozottsága és hozzáállása a művészet világához köbö ugyanolyan, mint nyugati társaiké.