Március 20 a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepe, mely alkalomra -többek közt- az ASSITEJ, a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világszervezetének elnöke Yvette Hardie is megfogalmazta gondolatait.

„Vigyünk el egy gyereket színházba! Vagy vigyük a színházat a gyerekekhez? A kettő egyformán érvényes? Ebben az évben arra szeretnék rámutatni, hogy nem csak a gyerekeket kell a színházba vinni, hanem ennek a fordítottja is ugyanolyan fontos, sőt bizonyos helyzetekben még indokoltabb: tudniillik, hogy a színházat vigyük a gyerekekhez.”


No, kedves Yvette Hardie elnök asszony, én ezt már vagy 25 éve megfogalmaztam, s ezen alapgondolat tölti ki azóta is életemet. Csak hát nem én vagyok az ASSITEJ elnöke, és se nemzetközileg, se hazailag nem számítok. Viszont figyelembe véve a csaknem negyedszázados gyakorlati tapasztalataimat -az egyébként fontos eszmefuttatáshoz- csupán egyetlen, ámde igen lényeges gondolatot fűznék hozzá:
Egyáltalán nem mindegy, hogy a gyermek milyen színházi -vagy annak mondott- produkcióval találkozik először. Itthon például sajnálatos módon a gyermekeknek játszó hivatalos, államilag is támogatott társulatok illetve társulások 90 százaléka teljes tévúton jár, s nem hogy segítené a kisgyermekek lelki fejlődését, hanem örök törést okoz és egy életre megutáltatja a színházat apró nézőivel. A probléma gyökere a szakmai hozzá nem értés, a stílus, az ízlés és a tehetség hiánya. Ezeket próbálják fabatkáért vásárolt „mekkelekes” elméletekkel pótolni, hogy aztán körbeudvarolhassák és díjazhassák egymást különböző szánalmas fesztiválokon, ahol csak egyvalakiket hagynak ki a játékból: a gyermekeket.


No, de:Holnap - március 27-én is közösen ünneplünk. Bizony ám! Mi, a színházcsinálók és Önök, az ezerszemű szörnyeteg, a Nézők. Hiszen március 27 a Színházi Világnap. 1957. március 27-én nyílt meg Párizsban a Nemzetek Színháza, s valójában ez adta az ünnep ötletét, melyet 1961 óta tekintünk kiemelt emléknapnak. 1978 óta az éppen 70 esztendős Nemzetközi Színházi Intézet kissé csavarintott az eddigi szokáson. Az idén nem egy, hanem földrészenként egy, tehát öt színházi szakembert kért föl, hogy fogalmazzák meg ünnepi gondolataikat, amit este majd számtalan színházban felolvasnak.
Az európai földrészen majdnem engem ért a megtiszteltetés, ám mivel a Nemzetközi Színházi Intézetnek lövése sincs a létezésemről, ezért helyettem Simon McBurney angol színész, író, rendező szedegethette össze gondolatait e témában. A hosszú, talán már esszének is beillő szövegből nekem ez a rész tetszett a legjobban, melyet Upor László fordított magyarra.


„Zsarnoki világrendben élünk, ahol a közöny a hivatalos valuta és ahol a reménység csempészett zugáru. Ehhez a zsarnoksághoz pedig hozzátartozik nemcsak a tér, de az idő fölötti ellenőrzés is. Olyan korban élünk, amely lemond a jelenről. Az épp csak elmúltra és a közeljövőre összpontosít. Ez nincs a birtokomban. Azt meg fogom venni. Most, hogy az már az enyém, meg kell szereznem a következő… valamit. A múlt mélysége eltörölve. A jövő következmények nélküli. Sokan mondják, hogy a színház jottányit sem tud és nem fog ezen változtatni. Csakhogy a színház nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék.Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak.”