„Magyar az, akinek fáj Trianon – a többi csak állampolgár!”
Sokan Illyésnek tulajdonítják e mondatot, pedig valójában Karinthy írta. Mindegy, a történelmi esemény megítélése a lényeg, az, hogy szívünkben hová helyezzük el. Afféle magánügy.

„A teremben csönd állott be. Bénárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ a számukra kijelölt kis asztalhoz léptek: mindegyiküket a titkára kísérte. Millerand lassan beszélt, de határozottan és biztosan. Bénárd miniszter fehér kesztyűjét az asztalra dobta, a pergament fölé hajolt és aláírta a nevét. Drasche-Lázár ülve írta alá nevét.”

Húsz perc volt az egész.


„Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:

- Prenez place, Exellence!

- Merci beaucoup, Monsieur! – válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche Lázár Alfréd írta alá.

Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszeritett aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszeritett és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintettem.”

A magyar ember június negyedikén gyászol és emlékezik. Nem öklöt rázva, nem hamisított történelmi tényekbe kapaszkodva. Tudomásul kell vennünk, hogy a sors -mint már oly sokszor- nem kedvezett nekünk. Akkor és ott nem volt választási lehetőség. Volt korábban, nem éltünk vele. Volt aztán később, de azt is elszalasztottuk.

„Június 4-ike! Mennyi könnyel, szenvedéssel van ez a szomorú nap beleírva a magyar történelembe. Határokon innen és túl felsír a te napodon minden magyar szív, mert ez a nap a Magyar Nemzet Golgotájának a napja. Ebek harmincadjára kerültünk és gyáva szolgalelkek lettek úrrá a hős magyar felett. Szép Hazánk megcsonkítva, darabokra tépve. Amit őseink, dicső elődeink karddal, vérrel szereztek és védelmeztek ezer esztendőn át, ez a gyászos nap egy tollvonással elvette tőlünk.”

A nagyhatalmak nem láttak a jövőbe. Nem sejtették, amit mások megjósoltak, hogy a békediktátum csupán nagyjából húsz esztendőnyi fegyverszünetet adott Európának.

 

„Elment az erdő nyugatra, keletre,
Elment a madár, a falu.
Fölállt s elment az ősi rónaságtól,
Elment a Kárpát: a hegykoszoru.

Elment a gulya, ménes, a juhnyáj,
Vadak, halak, az arany és ezüst.
A só, a vas, a szén, a gáz, a gép.
Mint tunya pipából a lenge füst.

Elment a tenger, ős-sír, unoka,
Elment a bor, a szabadság, a dal...
S nem ment utána, tétlen nézte el,
1920-ban, a magyar.”

Ha lehántjuk a pátoszos maszlagot, akkor a szerződésről csak annyit lehet objektíven mondani: Magyarország büntetése eltúlzott volt és az akkori nagypolitika pillanatnyi érdekét szolgálta. Tudták ezt akkor is, most is. 2010-ben a baloldal heves tiltakozása mellett vagy ellenére a parlament június negyedikét a Nemzeti Összetartozás Napja elnevezésű emléknappá nyilvánította. Sokan még ma is elhiszik, hogy lesz még újra „nagymagyarország”, mert a szerződés 2020-ban lejár, és...és...és... Történelmi ismereteim birtokában azt kell mondjam: hiú ábránd. Prózaian: orbitális baromság. A szerződést vagy diktátumot (nevezze ki-ki úgy, ahogy akarja) rég felülírta a párizsi békeszerződés 1947. februárjában. Ha józan ésszel gondolunk e történelmi időszakra, akkor objektíven kell értelmeznünk a történéseket. A nagyhatalmak érdeke az volt, hogy a monarchiának meg kell szűnnie. Szó sem volt arról. hogy Clemenceau -a tigris- utált volna minket magyar menye miatt, vagy imádta volna a románokat. A menyét kedvelte, mindenki mást pedig megvetett. Még saját honfitársait sem tartotta sokra. Ő az egyetlen, akit állva temettek el, arccal Németország felé, akit a legfőbb ellenségének tartott. Felejtsük már el a sok ostoba, múltidéző kesergést és tekintsünk már végre a jövő felé, hogy nemzetség helyett végre tényleg nemzetté váljunk.