Azt talán senki nem vitatja, hogy Kossuth Lajos egyike volt azon magyar politikusoknak, akik még valós tetteket kívántak, s terveket valósítottak meg ezért az országért.

Fiatalsága maga volt a lázadás, lázadás egy hazug, korrupt, igazságot nem ismerő rendszer ellen, mely kívülről és belülről bomlasztotta az országot. Sic - A történelem ismétli önmagát?

A reformokat sürgető tevékenységéért még a börtönt is vállalta, de nem hogy megtörte volna a négy évnyi raboskodás - megedzette, s megszilárdította jellemét, akaratát a változásokban. Hitték, ha egy kis pesti lapocskánál "újságíróskodhat”, az majd kifogja a szelet vitorláiból. Helyette azonban megteremtette a tárgyilagos és higgadt de mégis forradalmi politikai újságírást. Vezércikkeit minden társadalmi réteg olvashatta, s megértette, mert akkor még nem létezett a mainak megfelelő hablaty, fehérgalléros mellébeszélés. A sorok közötti olvasás kényszerét csak a huszadik század második felében kellett elszenvednünk.

Érett politikusként bátran mert kiállni a gyors változások mellett mindezt az ország minél szélesebb társadalmi rétegeinek bevonásával, a nemesség jogainak megkurtításával egyetemben. Így került szembe legfőbb politikai ellenlábasával, Széchenyivel, aki igazából majdnem azt akarta, mint Kossuth, csak lassabb tempóban, s a vezetés gyeplőjét a főnemesség kezében tartva. Legélesebb vitájukban kiderült, hogy Kossuth nacionalista, aki nem igazán vette figyelembe az ország akkori sokszínűségét. Széchenyi viszont számított velük, s hitte: a hosszabb távra való tervezés csak az itt élő nemzeti kisebbségekkel együtt, de szabadságuk megóvásával lehetséges.

A forradalmi hangulat azonban elterelte erről a figyelmet. Híres parlamenti beszédében, amikor „A haza veszélyben van”, pénzt kér a haderő megtöbbszörözésére, s a magyar parlament -szerintem utoljára- egy emberként áll fel, hogy megszavazzák a javaslatot. „Önök felállottak mint egy férfiu és én leborulok a nemzet nagysága előtt s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg.” Akkor még hazafiak ültek a padsorokban.

A forradalom bukása után sem adta fel Magyarország függetlenségéért vívott harcát. Emigrációból igyekezett összevonni a Habsburg ellenes erőket, de harca nem vezetett eredményre. Bármerre járt a világon, mindenhol óriási tisztelettel fogadták. A kiegyezés ténye mélységesen elszomorította, de ugyanakkor újabb lendületet is adott munkájának. Haláláig hitt a demokráciában, s még idős fejjel is képes volt belátni korábbi tévedéseit, s azokat felülbírálni. A magyar kormány megfosztotta állampolgárságától, mely tény hazai és nemzetközi téren is komoly felháborodást váltott ki. Tiltakozni nem volt hajlandó, mert „ez annyit tenne, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”. Még halálos ágyán is hangoztatta, hogy bár tehetetlen, de amíg csak él, harcolni fog azért, hogy Magyarország függetlenné váljon. Úgy tűnik, erre nekünk is várnunk kell még egy darabig.

Mikor hamvait hazaszállították, az osztrák oldalon közöny, míg a magyar oldalon gyászkoszorúk és térdeplő emberek ezrei búcsúztatta. Minden állomáson szomorú színezettel, de titkolt vággyal énekelték: Kossuth Lajos azt üzente,/ Elfogyott a regimentje./ Ha még egyszer azt üzeni, / Mindnyájunknak el kell menni. / Éljen a magyar szabadság! / Éljen a haza!

„Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga.” Debrecen 1849.04.14.

Figyelemre méltó gondolat.

Kossuth Lajos